Az árva szamuráj

Az árva szamuráj

Mindenki hallott már a szamurájokról, mesékből, könyvekből, filmekből. Számos legenda, történet kering róluk szerte a világban. Ismerek egy történetem, amit eddig csak a gyerekeimnek, unokáimnak meséltem el, de úgy döntöttem,hogy megosztom veletek, mert példaértékű.

A történetem főszereplője egy japán kisfiú, Aito Dazai. Édesanyja egyedül nevelte őt, csecsemő korában édesapja elhagyta őket, amit a fiú soha nem tudott megbocsájtani neki. Erőszakos, türelmetlen, rosszindulatú és barátságtalan kisfiú volt. Az iskolában megütötte az egyik osztálytársát,csak mert leült mellé. Másnap ismét verekedett, ki is csapták az iskolából. Ekkor nem volt több mint 8 éves. Az anyja fél évvel később belehat a betegségébe, Aito árvaházba került. Rengeteg család örökbe fogadta, de 1 hónapon belül tízszer adták vissza. Egy szép napon kint járkált az utcákon, kereste a bajt, ment lopni a piacra. Nagyon éhes volt, pénzt nem kapott a nevelőitől, így hát az egyik bódéról elcsent egy almát. Észrevette az eladó és elkezdte kiabálni: TOLVAJ!!! VALAKI KAPJA EL!!TOLVAJ!! Aito mikor meglátta, hogy rendőrök üldözik elkezdett futni. Meg sem állt amíg el nem ért egy hatalmas falhoz,ami mellett egy nagy rakás szénakazal hevert. Nem habozott beleugrott, hogy el tudjon bújni előlük. Miközben szépen nyugodtan elfogyasztotta az elcsent gyümölcsöt, egyszer csak hall valami érdekes muzsikát. Keresett egy fát, hogy megnézze, honnan jön ez a csodálatos zene. Mikor felmászott, és elérte a fal tetejét olyat látott, hogy még az ő érdeklődését is felkeltette.(Aki ismerte tudta, hogy Aitot nehéz lenyűgözni, soha nem tetszett neki semmi, nem szívesen játszott kortársaival, és amióta az anyukája elment nem is beszélt, csak bólogatott. Nem volt kellemes társaság.) Fent a fa tetejéről egészen messzire ellátott, de őt leginkább a szerzetesek meditálása nyűgözte le. Tőlük jött a fülbemászó muzsika. Miközben kíváncsian nézelődött eszébe jutott, hogy hatra vissza kellett érjen az intézetbe. Felnézett az égre és látta hogy sötétedik. Lemászott a fáról és elkezdett futni, mert tudta, hogy büntetést kap ha elkésik. Mikor megérkezett a gondozók kérdezték, hogy merre járt , milyen bajt csinált már megint. Aito megvonta a vállát és bement a szobájába. A szobatársa nem kedvelte így szinte soha nem volt vele nappal. Ezentúl minden nap elment a falhoz, felmászott a fára és nézte a meditáló szerzeteseket. Egyik reggel elment, hogy újra megtegye most már mindennapi tevékenységét, de mikor odaért nagyon dühös lett. Kivágták azt a fát amire ő nap mint nap felmászott. Elgondolkodott, hogy most mitévő legyen , nem tud felmászni és nem láthatja a szertartásokat. Leült a kapuba,hátha történik valami csoda. Kis ideje már ott csücsült, el is aludt egy pillanatra amikor kinyitották a kaput. Hirtelen felriadt, megijedt a hangzavartól. Miközben nézte a távozó férfit, kicsit próbált magához térni az álomból. Az ember csak visszalökte a kaput, ami így egy résnyire nyitva maradt, nem sokáig gondolkodott, beosont. Rögtön a szerzetesekhez szeretett volna menni, csakhogy sokkal messzebb voltak, mint ahogy ő látta a fáról. El is tévedt. Miközben bolyongott észrevették az őrök és elkezdték kergetni. Na-gondolta magában- egy kutya mind. Ezek is kergetik, pedig most nem csinált semmi rosszat. Futásnak eredt, futott ahogy csak tudott. Egyszer csak meglátta messziről a szerzeteseket. Elfeledkezett arról, hogy üldözik, megállt és csak nézte őket. Persze az őrök utolérték és elkapták. Számon kérték, mit keres ő egy olyan helyen ahol semmi keresni valója nincsen. Aito nehéz természete miatt azonnal elkezdett rendetlenkedni és ki akart szabadulni a kezeik közül. Elkezdett harcolni velük, ütötte őket teljes erőből, de szegény kis 9 éves gyönge karjaival nem ment sokra két katona ellen. Az egyik őr fel akarta pofozni, de mielőtt megtehette volna, egy szerzetes állt meg a fiú mögött. Nem engedte, hogy bántsák. Megpróbálta megtudni, hogy ki ő, és hogy került oda, de a fiú nem felelt, csak csúnyán nézett az őrökre. Intett a szerzetes, hogy majd ő ráveszi, hogy beszéljen, elmehetnek. Az fiatal szerzetes magával vitte

a kis kunyhójába. Megkínálta egy kis kenyérrel, mert látta,hogy nagyon sovány. A szerzetes megpróbálta megtudni, hogy hívják, de Aito nem szólt semmit, csak ült. Látta, hogy így semmire sem megy vele, ezért átment a másik szobába, hogy befejezze a levelét, amit korábban elkezdett megírni. Aitot dühítette, hogy nem vele foglalkozik, ezért utána ment. Odalépett mellé, és figyelte,hogy mit csinál. A szerzetes ránézett, de nem szólt semmit, folytatta. A fiú leült mellé és csak bámulta, hogy vajon mi az ördögöt művel. Mikor befejezte a levelet, felállt a tekerccsel és elment, hogy feladja. Úgy döntött, hogy nem foglalkozik a fiúval,mert akkor érdeklődést mutat.

Mikor visszajött,mindent rendben talált,minden a helyén volt, egyedül a fiút nem lelte. Bement oda ahol hagyta és olyat látott, hogy nem hitt a szemének. Aito az asztalnál ült és megpróbálta leutánozni a fali képen az írást. A szerzetes leült mellé, de most Aito nem foglalkozott vele. Miután a fiú végzett, a lelkész felolvasta amit írt. Aito megpróbálta kimondani. Mikor sikerült,nagyon megörült neki. A pap leírt valamit és mutatta, hogy utánozza le alá. Aito nagy boldogan megtette és utána felolvasta. Végül a prédikátor leírta, hogy Kioto lelkész és magára mutatott. Odaadta az ecsetet Aitonak, aki leírta a nevét. Mikor a szerzetes látta, hogy sikerült a „csele” leírta, hogy honnan jött. Aito nem tudott mit írni erre, csak kérdően nézett a férfira. Nem értette a csuhás, ezért leírta másképp. Még mindig nem reagált semmit, ezért hozott magáról a lelkész egy kis kori képet, amin a családjával van. Megmutatta a fotón, hogy ő melyik. Aito érdeklődve nézte a képet. A szerzetes megkérdezte, hogy neki hol van a családja, hol lakik. Aitonak eszébe jutott az intézmény tetején a felirat, megfogta az ecsetet és leírta. Azonnal megértette, hogy miért olyan a fiú amilyen. Későre járt, Kioto lelkész hazaküldte a fiút nehogy kikapjon. Aito morcosan elindult hazafele. Sajnos elkésett, így 2 napos szobafogságot kapott. Az első nap nem tudott másra gondolni csak a szerzetessel töltött perceire. Reggel még a többi gyereket idegesítette, ezért a gondozók felküldték a szobájába és mondták, hogy nem jöhet ki onnan estig. Aito dühösen felment és leült a székéhez. Eszébe jutott, hogy szerez valahonnan egy ecsetet, festéket és egy lapot ,hogy gyakoroljon. Egész este csak írt. Mikor felment az egyik gondozó, hogy vigyen neki vacsorát, Aito már elaludt. Furcsállták is, hogy nagy a csönd a szobában. Mikor ránézett az asztalra nem hitt a szemének.

-Ez a gyerek ír?? Hol és kitől tanulta meg ? - Miközben olvasgatta azt ami rajta volt, rábukkant egy névre.

-Kioto lelkész.- Fogalma sem volt arról, hogy ki az, gondolta magában, biztos valamelyik festményen láthatta a fiú,onnan másolhatta le.

Másnap látogató érkezett. Mikor meglátták, hogy egy szerzetes,a gondozó azonnal tudta, hogy ő Kioto lelkész, akit a fiú előtte lévő este leírt.

A szerzetes örökbe akarta fogadni a fiút. Felajánlotta, hogy magához veszi és megtanítja írni, olvasni, mert nem buta a fiú és érdeklődik ezek iránt.

-Többek között fegyelmet és türelmet is tanulni fog. Később szamuráj lesz belőle.

A gondozók egy percig nem marasztalták Aitot. Azt gondolták, hogy a szerzetes bolond, amiért hisz benne. Tudták, hogy végre nyugalom lesz az árvaházban, ha ő elmegy. Mikor Aito meghallotta a szerzetes hangját, azonnal összepakolta amije volt és futott le a bejárathoz. Mindenki meglepődött, hiszen egy hatalmas mosoly csücsült az arcán. Soha nem látták Aitot boldognak.

Miután megérkeztek Aito nagyon lelkesen leüt az asztalhoz, hogy gyorsan tanítson neki valami újat.

A szerzetes leírta, hogy türelem és alá húzott tíz vonalat. Odaadta a fiúnak és megmondta, hogy írja le tízszer ezt a szót úgy, hogy minden vonalra egy kerüljön. Aito lelkesen csinálgatta amíg a szerzetes intézte a dolgát. Mikor kész lett szólt neki, hogy nézze meg. A lelkész elégedetlen volt, sok helyen nem a vonalon helyezkedett el a szó, valahol alá is ment, valahol meg túl magasan volt és nem érte el a vonalat. Aito nagyon dühös volt, hogy újra meg kell csinálnia. Másodszor is újraíratta vele. Egyszer sem volt tökéletes, mindig valahol elcsúszott. A hatodik próbálkozásnál Aito már annyira dühös volt, hogy összecsapta az egészet. Magához hívta a szerzetes és leültette vele szemben. Mutatta, hogy csinálja azt amit ő. Üljön lótuszülésben, tegye a kezét a térdére, úgy ahogy neki kényelmes, húzza ki magát, vegyen mély levegőket és csukja le a szemét. Amikor úgy érzi, hogy kellően kipihent, megnyugodott és készen áll arra, hogy tökéletesen leírja újra a szót, akkor nyissa ki a szemét, és szó nélkül menjen és próbálja meg újra. Aito így is tett és láss csodát, tökéletesen egyenesre sikerült. A fiú nem hitte el, hogy sikerülhet, nem bízott abban, hogy kellően letud higgadni, de a csuhás hitt benne és ez erőt adott neki. Másnap a szerzetes elvitte egy kiképzésre. A fiú felnézett a szamurájokra, nagy álma volt, hogy egyszer ő belőle is igazi és nagy harcos legyen.

Eltelt pár év, Aito 15. életévét töltötte be nemrég. A szamurájok egyik legjobbja vált belőle Kioto lelkésznek köszönhetően. Aito nagyon szerette az öreget, szinte édesapjaként tekintett rá.

Teltek múltak az évek, Aito felnőtt és beállt a hadseregbe, mint minden férfi. Kioto szerzetes, lelkész és egyben szamuráj is volt. A fiú az ő kezei alatt harcolt a csatákban is.

Minden csatát megnyertek, ellenségeik rettegtek tőlük. Váratlanul az egyik éjszaka, egy csapat rajtaütött a táborukon, szinte mindenkit megöltek, köztük a szerzetest is. Aito mikor megtalálta a holtestét, összeesett a szomorúságtól. Sírt ahogy csak tudott, mert meghalt az egyetlen ember a földön ,aki hitt benne. Nem tudta egyedül hagyni. Két napig mellette feküdt és sírt. A többi túlélő közül rengeteg súlyos sebet kapott, mind belehaltak. Azokat akik túlélték a támadást elfogtak és megöltek. Volt aki inkább harakirit követett el, mint hogy az ellenség kezeitől haljon meg. Aito egy vágást kapott a lábára,de nem volt súlyos. Megmenekült, de csak mert halottnak tettete magát. A szerzetest magával vitte haza és eltemette egy szép kis virágoskert közepén. Aito ezután otthagyta a hadsereget és úgy döntött, hogy családot alapít. Tíz évvel később megszületett az első gyermeke akinek tiszteletből és szeretetből a Kioto nevet adta. A kis Kioto szépen cseperedett, édesapja beíratta iskolába, segített neki megtanulni írni, olvasni, ahogy neki tanították. Pár hónappal később a hadsereg megjelent Aito házánál, hogy abban a bizonyos csatában, amelyben a mestere életét vesztette, ő gyávaságból elbújt, ezáltal megszegte a szamuráj esküjét, miszerint addig küzdeniük kell ameddig életüket ki nem ontják, vagy ha ezt nem teszik és megfutamodnak, hazaárulást követnek el, ami halálbüntetéssel járt. Aito nem tudott mit tenni elbúcsúzott feleségétől és kisfiától, akitől azt kérte, hogy örökké emlékezzen arra, hogy őt mindennél jobban szerette az édesapja.

Az ítélet megtörtént, Aito harakirit követett el hazaárulás bűnéért.

Eltelt húsz év azóta, hogy Aito meghalt. A kisfiú most már 28 éves és úgy döntöttem az apja halála után, hogy szerzetesi pályára terelem. Mindig meséltem neki az apjáról, hogy úgy emlékezzen róla, hogy az ő édesapja egy jó ember volt. Ayuka Aoki vagyok, Aito felesége. Eddig a gyerekeimnek, Kiotonak és testvérének meséltem el az apjuk történetét, mostanra már az unokáimnak a nagyapjuk életét. Kioto árvákat tanított írni, olvasni, édesapja tiszteletére. Megöregedtem, itt az ideje, hogy tovább lépjek. Nem mehettem el addig amíg le nem írom nektek ezt a történetet. Egy történetet ami egy kis árva szamurájról szól, akit a szeretete hajszolt a végzetébe. Úgy gondolom, példaértékű Aito élete a hibái ellenére is, ezért éreztem kötelességemnek, hogy megosszam veletek. Köszönöm annak aki elolvasta az árva szamuráj történetét, most már nyugodtan megyek el aludni.